Bonnie szemszöge
Teljesen nyugodtan éltem az életemet, leszámítva a tűzet,
amit próbálok elfelejteni. De hogy is menne? Hiszen a fél hátamat égés nyomok
borítják, volt az arcomon de néhány plasztikai műtét sikeresen eltűntette
onnan. De megfordul a kérdés mindenki agyában, hogy mi a fenét keresek én New
York-ba, ha itt él, azaz ember, akibe halálosan szerelmes voltam úgy öt éve, és
aki tönkre tette az életem? Teljesen egyszerű elég nagy ez a város, hogy ne
találjon rám, és persze az, hogy főiskola is ide köt. De újabb kérdés miért
pont egy New York-i iskolában tanulok, hiszen jelentkezhettem volna máshova is,
nem de bár? Na meg persze számtalan kérdés van még, amit lehetetlenség
megválaszolni, vagyis nem de akarat kell hozzá. Legyen annyi elég, hogy messze akartam
kerülni az emlékektől, és ez a város elég messze van Tennesse-től.
Egy szabadnapom volt, amit nem munkával vagy tanulással
töltök hanem, csak magammal foglalkozom. Manapság számomra ritka az ilyen,
persze a szüleim is segítenek, hiszen a sulit ők fizetik, meg negyedévente
utalnak a számlámra is valamennyi pénzt. Viszont nem szeretnék teljesen tőlük
függeni, így, ha nem iskolában vagyok, akkor egy csendes kis kávézóban, és
ugyanez fordítva is igaz. De térjünk vissza a mai napomhoz. A nappaliban olvasgattam
a kedvenc könyvem, mikor csengettek nem számítottam senkire, hiszen Susan a
szüleihez utazott más pedig nem igazán jár fel hozzám. Felálltam és az ajtóhoz
tipegtem, unottan fordítottam el a kilincset. Felpillantottam és erre az
emberre tényleg nem számítottam erre az emberre. Dehogy a fenében talált rám?
Hogy?
- R… Ryan – nem hittem még mindig el, hogy tényleg ő az. A
szám elé kaptam a kezem evvel, próbáltam megállítani az idegességem és a
félelmem. Nem akartam, hogy itt legyen, hogy tudja, ki vagyok. Hogy tudja, hogy
élek, de azt végkép nem akartam, hogy Harry tudjon rólam. De éreztem, hogy fog
vagy már tud, és ezért van itt Ryan.
- Tényleg te vagy? – suttogta egy kicsit meglepetten, talán
még olyan összetört is volt a hangja. Csak némán bólintottam egy szó nem jött
ki a torkomon. Minden kezdődik, előröl. A könnyeim utat törtek maguknak, nem
voltam benne biztos, hogy egy kis pánik roham nem kapott el. Ryan bentebb
lépett és becsukta az ajtót. Már csak arra eszméltem fel, hogy szorosan ölel és
egyátalán nem is, akar elengedni, mintha el akarnék futni. Pedig szívesen
futottam volna el. Percekig álltunk így, lehet, hogy bízhatnék benne de, lehet,
az is, hogy nem. Kicsit elhózódtam tőle, hogy rálátást nyerjek az arcára. Már
sokkal nyugodtabb voltam, mint eleinte de a félelem még mindig bennem volt.
- Mit kere… keresel itt? – mondtam kicsit zavartan
- Ezt én is kérdezhetném, hogy te, hogy élsz? – vonta fel a
szemöldökét és be kell, hogy valljam jogos a kérdése, hiszen nekem halottnak
kéne lennem.
- Én kérdeztem előbb. – tudnom kell miért is, van itt.
- Üljünk le. – sóhajtott és leült a kanapéra én pedig mellé.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan talált meg és, hogy most miért is van itt. Ahogy
rápillantottam, hosszan néztem a szemeibe. Megváltozott. Rossz volt így látni,
hiszen mikor megismertem és mikor utoljára láttam teljesen gondtalan volt. A
szemei ragyogtak, most pedig csak testileg van itt. Kíváncsian néztem rá,
miután visszatértem a valóságba. – Szóval, valamikor reggel láttalak az utcán,
nem hittem, hogy te vagy az, de ugye bár én biztosra megyek mindig. De ezt tudod,
követelek egy darabig és teljesen ledöbbentem, de tényleg te voltál. Azt hiszem
ez a dolog jelen pillanat nem is érdekes, viszont elkövettem egy hibát… egy
nagy hibát… - sóhajtott evvel engem pedig még kíváncsibbá tett. Milyen hibát
követhetett el? Továbbra is csak
bámultam rá, hogy igen is folytassa. – Szóltam Harry-nek… Rólad… - kikerekedtek
a szemeim.
- Miatta jöttél igaz? El fogsz vinni hozzá, hogy megöljön… -
kezdte átjárni a testem megint a félelem, az idegesség. A könnyiem is
kicsordultak.
- Nyugodj meg Bon… nem, dehogy viszlek hozzá… - húzott
magához, és próbált megnyugtatni. – Pont ezért jöttem, hogy megvédjelek… -
suttogta a fülembe, amitől megborzongtam. A hátam simogattam, mindig is
gondomat viselte, mintha a húga lennék. Persze én mindig elhittem neki, azt is,
hogy Harry jó ember. De magamtól jöttem rá, hogy nem.
- Harry! – futottam oda hozzá mikor megláttam.
- Gyönyörűm! – pörgetett meg a levegőben, elég régen láttam,
jobban mondva kettő-három hete. De kész öröké valóság ez kis idő is. Miután
letett, azonnal rá is talált az ajkaimra. Percekig el sem váltunk egymástól, a
csókunk egyre szenvedélyesebb lett. Nem voltunk még együtt, hiszen én még nem
voltam rá kész, hogy lefeküdjek valakivel. Az igazira vártam, mint minden velem
egy idős. De Harry megígérte, hogy várni fog rám és én hittem neki. El szerettem
volna válni, hiszen már levegőm sem volt már, így a kezeim a mellkasára
csúsztattam és próbáltam eltolni, de sikerült. Túl erős volt.
- H… Harry… - nyöszörögtem, de csak erősebben szorított. –
Kérlek… - próbálkoztam újra.
- Nyugi kicsim, élvezni fogod… - evvel felkapott az ölébe,
kinyitotta a kocsija hátsó ajtaját és végig fektetett a bőrüléseken. Rémülten néztem
rá, az ő arcán pedig csak egy önelégült mosoly ült.
- Ne… tedd… e… ezt… - suttogtam közben a hangom is
megcsuklott. A könnyeim elárasztották az arcom. Harry a szoknyám alá csúsztatta
a nagy kezeit, amit hamar meg is éreztem a combjaim között. A göndör egy
tépéssel távolította el az alsó ruházatomat, majd azokat követte a felsőm,
egyedül a melltartóm maradt. A jobb keze felcsúszott a mellemre és erősen
megmarkolta, így melltartón keresztül még borzalmasabb volt…
Sikítozva ébredtem, a zokogástól rázkódott az egész testem.
Hirtelen éreztem, hogy a derekam köré erős kezek fonódnak. Hirtelen, azaz ember
ugrott be, akit az álmomban is láttam. Nem az, nem lehetséges! Gyorsan ültem
fel a könnyeim törölgetve, de ez sem segített, mert féltem. Megbizonyosodtam
róla, hogy csak Ryan az, aki mellett elszenderedtem. Sikeresen felébresztettem
őt is. Aggódva nézett rám, majd visszahúzott maga mellé.
- Nyugi… - suttogta a fülemben, közben a sós cseppeket törölgette
az arcomról. – Rosszat álmodtál? – kérdezi szelíden. Én csak csendben bólintottam.
- Nem akarok róla beszélni… - bújtam vissza hozzá, nem tudom
miért, de megnyugvást találtam a karjaiban. Kezdtem benne bízni, bár még mindig
nem beszéltünk – körülbelül minden szóba került - azt, hogy mi lesz, ha Harry
megtalál, és ahogy ismerem nem sok, kell neki.
- Aludj… - simogatta a hátam, tőlem pedig nem kellett
kétszer kérni, a szemeim lecsukódtak, a könnyeim még kicsit folytak, de nem sok
kellett, hozzá, hogy el is álljon. Ryan lesz az én megnyugvásom…
¤¤¤
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése