02. chapter

Ryan szemszöge

Nem akartam én sem elhinni, amit láttam, mármint, hogy Bonnie él. Vagyis gondolom, hogy ő hiszen teljesen úgy néz ki, mint  évekkel ezelőtt csak annyiban más, hogy sokkal érettebb és nőiesebb mint akkoriban volt. Viszont eléggé barom vagyok, mi a fenének mondtam el Harry-nek? Nem akarom, hogy megölje, hiszen az, fog következni. Ismerem a göndört, nem fogja életben hagyni túlságosan gyáva, hogy szembenézzen a cselekedeteivel. Miért mondom ezt a legjobb barátomról, illetve a főnökömről? Egyszerű, én voltam ott minden egyes összeroppanásánál, ami Bonnie emlékétől volt. Nem tudja elviselni, hogy elutasította. Én is ezt tettem volna a lány helyében, hiszen tudta milyen Harry és azt is, hogy nem gyengülhet el. Bon-t én mutattam be Harry-nek, bár ne tettem volna, most nem lenne ez az egész hercehurca.

Miután kiszálltam Styles kocsijából azonnal neki álltam megkeresni a lányt, nem engedhetem, hogy baja essen. Nem tudom, miért érzem azt, hogy segítnem kell neki. Lehet, azért mert régen nekem is bejött, de a bugyuta haverom lecsapta a kezemről. Azon a környéken kezdtem furikázni, ahol megpillantottam és figyeltem is egy ideig. Nem volt már itt. Azonnal felhívtam egy rendőr haverom. Igen rendőr. Elméletileg tartanom kéne tőlük, de néha napján jól jön, ha van egy ilyen barát is a környezetemben. Bízom benne, hogy nem fog feldobni engem legalábbis. Bár én minden ügy után mosom kezeim. Néhányat csörgött be és már fel is vette.

- Hello Nick… - szóltam bele

- Nahát Ryan, rég jelentkeztél… - a hangjából le lehetett szűrni, hogy vigyorog

- Nyugiban voltam, viszont most elég kényes ügyben kereslek… - szinte a témára is tértem

- Harry-vel kapcsolatos? – sóhajtott

- Most nem… nekem kell néhány információ egy lányról. – mondtam lassan és érthetően

- Hm… rendben, mi kell pontosan? – kérdezte

- A neve Bonnie Rose Callen… elsősorban a címe kellene… más nem. – remélem, tud segíteni

- Értem, tudod tartani, vagy vissza hívjalak? – kérdezte Nick

- Várok, de siess, ha Harry találja meg előbb a csaj halott… - sóhajtattam

- Rendben még egy kérdés… Mikor született? – kicsit habozott a kérdésével, én pedig átgondoltam pontosan, hogy nehogy rosszat mondjak.

- 1985. május 15. – fogtam rövidre. Nick nem szólt percekig csak számítógép billentyűzetének a kattogását hallottam semmi mást. Bíztam a pasasban, hogy megtalálja nekem őt.

- Meg is van… - szólt bele tíz perc múlva – az ötvenhetedik utcában a harmadik tömblakást keresd, ott tuti meg kell, hogy találd… - mintha zavart lett volna

- Kösz a segítséget, ja és ez maradjon köztünk… - evvel le is tettem a telefont. Már csak egy van hátra, hogy elmenjek érte, vagyis hozzá és beszéljek vele. A telefonom a mellettem lévő ülésre dobtam és elindultam a címre, amit kaptam, tulajdonképpen nem is volt, olyan messze. A tömbházak előtt alig volt parkoló hely így nagyon nehezen találtam, de végül sikerült. Kiszálltam és megkerestem az a házat, amit Nick mondott.

1.

2.

3.

4. Megvan.

Kapucsengő volt szóval az ő nevét keresgettem. Hamar megtaláltam, épp meg is akartam nyomni de kijött egy idős hölgy az ajtón így szerencsére bejutottam. A kapucsengőn a tizennégyes mellett volt a neve, szóval gondolom, azaz ő lakása is. A négy emeletet kellett lépcsőznöm mire megtaláltam, azt a számot, amit kerestem. Kopogtattam párat az ajtón, mire kinyílt. Hirtelen nem láttam mást csak egy meglepő tekintetet.

- R…..Ryan…..