01. chapter

Harry szemszöge

Évek óta nem vagyok magam, pontosan azóta, hogy végeztem Bonnie-val. Hiányzik, de érzem azt is, hogy helyesen cselekedtem, hiszen rengeteg szenvedéstől megvédtem. De azért nyomaszt a bűntudat is, hiszen melyik, azaz elmebeteg, aki azért végez a szerelmével, hogy megvédje? Igen ez is csak én lehetek. Az is lehet, hogy magamtól akartam megvédeni, vagy csak önző módon magamnak akartam mindenét és ezért. Magam sem tudom a választ. Ha lehunyom a szemem, akkor még fel tudom idézni, elbűvölő mosolyát, gyönyörű tekintetét, selymes szőkés haját, de ami a legfontosabb azt a pillanatot, amikor kimondta először, hogy szeret. Szeret. Engem senki nem szeretett, se apám, se az édesanyám, még a nővérem is magamra hagyott. Emlékszem 12 éves voltam, a szüleim nem bírtak velem, pedig mindent megkaptam akár mit is kértem, csak épp a szeretettüket nem. Sarah-t imádták, minden iskolás rendezvényére elmentek, az enyémekkel ellentétben. Őt szerették, engem nem. Pedig mindenki azt mondta, hogy szeretnek, csak nincs rám idejük. Egy időben elhittem, de nem sokára rádöbbentem, hogy ez hazugság. Néha még elgondolkozom, hogy nem e én rontottam el valamit és azért. 16 éves voltam mikor beálltam egy csempész bandába, ott megbecsültek, hiszen mindent megcsináltam. Ekkor öltem az első embert is az életem során, mindenem remegett, féltem, hogy lebukok, de nem. A következő már simán ment nem beszélve a többiről. Hidegvérrel gyilkoltam, de mikor Bon-t öltem meg akkor más volt. Éreztem a mellkasomban egy súlyt, ami az óta is kísér, és nem szabadulok tőle. Képtelen vagyok magamnak megbocsátani.

A házam a nappalijában ültem és gondolkoztam, mint általánosságban, ha otthon vagyok. Felidéztem, újra és újra Bonnie-t. Szerettem, és ő is engem. De nem érdemeltem meg, túl jó nekem, talán ez a válasz arra, hogy megöltem. A gondolatmenetemből a telefonom a zökkentett ki. Felkaptam a dohányzó asztalról és elcsúsztattam a képernyőn a zöld kis telefont majd a fülemhez emeltem.

- Styles! – szóltam bele mogorván

- Ryan vagyok, híreim vannak főnök. – olyan kiismerhetetlen, volt a hangja.

- A raktárnál, fél óra múlva! – evvel bontottam a vonalat és felkaptam a kocsi kulcsot. Kiviharzottam a hatalmas városszéli lakásomból és a fekete sötétített Range Rover-emhez mentem. Szinte feltéptem az ajtaját, az idegességemet nem tudom hova tenni, egyátalán miért vagyok ideges? A motor felmordult mikor elfordítottam a kulcsot elindultam kikötőhöz, ahol a raktár van. Nem volt hosszú az oda vezető út, így a megbeszélt időre ott voltam. Ryan már várt. Leparkoltam a kocsival ő meg beszállt.

- Tehát? – néztem rá – Miről van szó?

- Nem halt meg mindenki a tűz tragédiában 6 évvel ezelőtt… - mondta a hangja talán zavart volt, nem tudom pontosan.

- Hogy mi? Az, hogy lehet a nagyszülők, Bonnie meghalt a szüleit meg autóbaleset érte.  Kimaradt volna még? – néztem rá hülyén

- Egy szőke hajú lányt láttam, néhány órája, hasonlított nagyon is Bonnie-ra… - Ryan kezdetektől fogva a legjobb barátom mondhatni a jobb kezem, ismerte Bon-t, jobban mondva általa ismertem meg.

- Az lehetetlen… - mértem fel a helyzetet, ő meghalt és mindenkit eltávolítottam, aki a családjába tartozott. – Rémek látsz… - sóhajtottam

- Komolyan beszélek Harry… - nézett komolyan, lehet, nem hazudik?

- Hol láttad?

- Az E Broadway és a Pike utca sarkánál… - mondta ki pár perc múlva

- Tud meg ki a lány, hány éves, honnan jött, mindent tudni akarok! – vágtam rá – Minél hamarabb! – tettem hozzá. Ryan bólintott és kiszállt a kocsiból. Rögtön elhajtottam mikor becsukta az ajtót, nem mentem haza, hanem kocsikáztam a városban egy kicsit. Nem tudtam mire vélni ezt az egészet. Ő meghalt, nem élhet, sőt még a családját elpusztítottam. Nem értem ezt az egészet.  Szeretem őt ez nem kétséges, de tudom, hogy meghalt, hiszen én öltem meg. Én. Délután öt körül járhatott már az idő, még mindig a városban furikáztam. Életben van...

Pontos úti célom nem, volt csak mentem amerre, épp jónak láttam. Így még a fejem is kiszelőztettem, ami nem ártott, mert nagyon ritkán hagyom el a házam. De azért ideje volt haza mennem a városhatár felé hajtottam, rengeteg piros lámpánál meg is álltam közben. Már az utolsónál vártam, hogy végre zöldre váltson, egy pillanatra fordítottam el a fejem a járó kellők felé és olyat láttam, amit egész életemben nem hittem voltam. Egy elbűvölő mosoly, egy gyönyörű tekintett és selymes szőke haj, az első gondolatom mikor megláttam őt. Megdörzsöltem a szemem, hogy biztosra menjek, de ott volt a tömegben. A dudaszó rázott vissza a valóságba, mivel a lámpa zöldre váltott így ne…kem is mennem kellett a mai nap emlékével. Nem lehet, hogy ő az. Végig ezen kattogtam.