04. chapter

Harry szemszöge

Ismételten a házamban ültem és bámultam a csupasz falat, melyet egykor képek borítottak. Nem is akár kikről, a családomról, néhány barátokról és róla. Bonnie-ról. Ő volt az a lány akit soha nem hoztam ide, nem volt értelme, nem akartam, hogy lássa, hogy hol élek, meg attól is féltem, hogy nem engedem el. Így jobbnak láttam nem ide hozni, féltem attól, hogy bántanám, bár így is megtettem. Evvel rontottam el mindent.

-Harry! – futott oda hozzám, mikor kiszálltam az autómból. El sem hiszem, hogy újra látom, már hiányzott nagyon. Ez kicsit nyálasan hangzott, de ez az igazság, hiszen szeretem.

-Gyönyörűm! – kaptam fel és megpörgettem a levegőben, majd mikor letettem a talajra azon nyomban megcsókoltam. Bon rögtön viszonozta a gesztusom, a percek amelyeket csókkal töltöttünk el óráknak tűntek. A kezem bejárta az egész testét és egyre jobban nőt bennem a vágy iránta. Akartam. Érezni akartam nagyon, a teste minden porcikáját, ahogy vonaglik és nyög alattam. A kezei egy kis idő után a mellkasomra csúszott, hogy eltoljon de nem sikerült neki, mert nem engedtem. Tudom, hogy azt ígértem várok rá, de már képtelen vagyok.

- H... Harry... – nyöszörgött, de én csak erősebben fogtam – kérlek...

-Nyugi kicsim, élvezni fogod... – kaptam felkaptam az ölembe és a kocsim hátsó ülésére fektettem. Rápillantottam rémület terült az arcán, én csak vigyorogtam rá.

-Ne... tedd... e... ezt... – suttogta én a nyakába hajoltam és puszikkal halmoztam el. Közben a kezeim bejárták a vékony, törékeny testét. Lerángattam a szoknyáját a bugyijával együtt és végig simítottam a nőiességén. A felsőjét egy mozdulattal téptem le, melltartón keresztül megmarkoltam a mellét. Kicsit hátrébb húzódtam, hogy ki tudjam csatolni az övem és letoljam a nadrágom a bokszeremmel együtt. Közben figyeltem őt, a könnyei folytak, de nem zokogott. Nem gondolkodtam mikor cselekedtem de annyira bennem volt már, hogy benne legyek. Miután letoltam az alsó ruházatom szétfeszítettem és bepozicionáltam. Nem tudom, hogy gyengéd voltam mikor behatoltam, de az biztos, hogy egy kisebb sikoly hagyta el a száját. Egyből gyors tempóra váltottam nagyon könnyíteni akartam magamon. A nyakába hajoltam és nedves csókokkal halmoztam el, a csípőjébe mélyesztettem az ujjaim. Próbáltam egy folyamatos ütemet felvenni, sikerült is kisebb nagyobb sikerrel. Mikor már nagyon közzel jártam a gyönyörhöz kihúzódtam belőle hiszen az óvszerről elfeledkeztem. A fehér nedvem a hasára spriccelt, mind ezek után rá rogytam, míg nem álltam teljesen helyre. Pár perc múlva már a nadrágom övét csatoltam be. Bonnie-ra néztem, a teste reszkettet a sírástól és én csak most döbbentem rá mit is tettem...

A gondolat menetem a csengő hangja zavarta meg. Felálltam a kanapéról és az ajtóhoz mentem, kinyitni. Mikor megtettem Ryan állt előttem, egy szó nélkül engedtem be és nagyon kíváncsi voltam mit akarhat. Visszaültem az előző helyemre és onnan néztem rá.

-Segíthetek valamiben? - kérdeztem percekkel később mikor még mindig nem mondott semmit.

- Bonnie tényleg New York-ban van... - nézett rám

-Ezt már mondtad, úgy egy hete... - néztem rá unottan, de egyáltalán nem azt tükrözte a tekintettem amit valójában éreztem. - de ez most már tényleg biztos?

-Ezer százalék.... - éreztem, hogy valamit nem mond el, de nem kérdezősködtem mert, előbb-utóbb úgyis kiderítem.

-Ha valamit megtudsz még róla, illetve meg kell tudnod róla akkor egyértelműen szólsz nekem... - a hangom most már kicsit keményebb volt, nagyon érdekelt miért nem halt meg a tűzben. Nagyon.   

03. chapter

Bonnie szemszöge

Teljesen nyugodtan éltem az életemet, leszámítva a tűzet, amit próbálok elfelejteni. De hogy is menne? Hiszen a fél hátamat égés nyomok borítják, volt az arcomon de néhány plasztikai műtét sikeresen eltűntette onnan. De megfordul a kérdés mindenki agyában, hogy mi a fenét keresek én New York-ba, ha itt él, azaz ember, akibe halálosan szerelmes voltam úgy öt éve, és aki tönkre tette az életem? Teljesen egyszerű elég nagy ez a város, hogy ne találjon rám, és persze az, hogy főiskola is ide köt. De újabb kérdés miért pont egy New York-i iskolában tanulok, hiszen jelentkezhettem volna máshova is, nem de bár? Na meg persze számtalan kérdés van még, amit lehetetlenség megválaszolni, vagyis nem de akarat kell hozzá. Legyen annyi elég, hogy messze akartam kerülni az emlékektől, és ez a város elég messze van Tennesse-től.

Egy szabadnapom volt, amit nem munkával vagy tanulással töltök hanem, csak magammal foglalkozom. Manapság számomra ritka az ilyen, persze a szüleim is segítenek, hiszen a sulit ők fizetik, meg negyedévente utalnak a számlámra is valamennyi pénzt. Viszont nem szeretnék teljesen tőlük függeni, így, ha nem iskolában vagyok, akkor egy csendes kis kávézóban, és ugyanez fordítva is igaz. De térjünk vissza a mai napomhoz. A nappaliban olvasgattam a kedvenc könyvem, mikor csengettek nem számítottam senkire, hiszen Susan a szüleihez utazott más pedig nem igazán jár fel hozzám. Felálltam és az ajtóhoz tipegtem, unottan fordítottam el a kilincset. Felpillantottam és erre az emberre tényleg nem számítottam erre az emberre. Dehogy a fenében talált rám? Hogy?

- R… Ryan – nem hittem még mindig el, hogy tényleg ő az. A szám elé kaptam a kezem evvel, próbáltam megállítani az idegességem és a félelmem. Nem akartam, hogy itt legyen, hogy tudja, ki vagyok. Hogy tudja, hogy élek, de azt végkép nem akartam, hogy Harry tudjon rólam. De éreztem, hogy fog vagy már tud, és ezért van itt Ryan.

- Tényleg te vagy? – suttogta egy kicsit meglepetten, talán még olyan összetört is volt a hangja. Csak némán bólintottam egy szó nem jött ki a torkomon. Minden kezdődik, előröl. A könnyeim utat törtek maguknak, nem voltam benne biztos, hogy egy kis pánik roham nem kapott el. Ryan bentebb lépett és becsukta az ajtót. Már csak arra eszméltem fel, hogy szorosan ölel és egyátalán nem is, akar elengedni, mintha el akarnék futni. Pedig szívesen futottam volna el. Percekig álltunk így, lehet, hogy bízhatnék benne de, lehet, az is, hogy nem. Kicsit elhózódtam tőle, hogy rálátást nyerjek az arcára. Már sokkal nyugodtabb voltam, mint eleinte de a félelem még mindig bennem volt.

- Mit kere… keresel itt? – mondtam kicsit zavartan

- Ezt én is kérdezhetném, hogy te, hogy élsz? – vonta fel a szemöldökét és be kell, hogy valljam jogos a kérdése, hiszen nekem halottnak kéne lennem.

- Én kérdeztem előbb. – tudnom kell miért is, van itt.

- Üljünk le. – sóhajtott és leült a kanapéra én pedig mellé. Nagyon kíváncsi vagyok, hogyan talált meg és, hogy most miért is van itt. Ahogy rápillantottam, hosszan néztem a szemeibe. Megváltozott. Rossz volt így látni, hiszen mikor megismertem és mikor utoljára láttam teljesen gondtalan volt. A szemei ragyogtak, most pedig csak testileg van itt. Kíváncsian néztem rá, miután visszatértem a valóságba. – Szóval, valamikor reggel láttalak az utcán, nem hittem, hogy te vagy az, de ugye bár én biztosra megyek mindig. De ezt tudod, követelek egy darabig és teljesen ledöbbentem, de tényleg te voltál. Azt hiszem ez a dolog jelen pillanat nem is érdekes, viszont elkövettem egy hibát… egy nagy hibát… - sóhajtott evvel engem pedig még kíváncsibbá tett. Milyen hibát követhetett el?  Továbbra is csak bámultam rá, hogy igen is folytassa. – Szóltam Harry-nek… Rólad… - kikerekedtek a szemeim.

- Miatta jöttél igaz? El fogsz vinni hozzá, hogy megöljön… - kezdte átjárni a testem megint a félelem, az idegesség. A könnyiem is kicsordultak.

- Nyugodj meg Bon… nem, dehogy viszlek hozzá… - húzott magához, és próbált megnyugtatni. – Pont ezért jöttem, hogy megvédjelek… - suttogta a fülembe, amitől megborzongtam. A hátam simogattam, mindig is gondomat viselte, mintha a húga lennék. Persze én mindig elhittem neki, azt is, hogy Harry jó ember. De magamtól jöttem rá, hogy nem.

- Harry! – futottam oda hozzá mikor megláttam.

- Gyönyörűm! – pörgetett meg a levegőben, elég régen láttam, jobban mondva kettő-három hete. De kész öröké valóság ez kis idő is. Miután letett, azonnal rá is talált az ajkaimra. Percekig el sem váltunk egymástól, a csókunk egyre szenvedélyesebb lett. Nem voltunk még együtt, hiszen én még nem voltam rá kész, hogy lefeküdjek valakivel. Az igazira vártam, mint minden velem egy idős. De Harry megígérte, hogy várni fog rám és én hittem neki. El szerettem volna válni, hiszen már levegőm sem volt már, így a kezeim a mellkasára csúsztattam és próbáltam eltolni, de sikerült. Túl erős volt.

- H… Harry… - nyöszörögtem, de csak erősebben szorított. – Kérlek… - próbálkoztam újra.

- Nyugi kicsim, élvezni fogod… - evvel felkapott az ölébe, kinyitotta a kocsija hátsó ajtaját és végig fektetett a bőrüléseken. Rémülten néztem rá, az ő arcán pedig csak egy önelégült mosoly ült.

- Ne… tedd… e… ezt… - suttogtam közben a hangom is megcsuklott. A könnyeim elárasztották az arcom. Harry a szoknyám alá csúsztatta a nagy kezeit, amit hamar meg is éreztem a combjaim között. A göndör egy tépéssel távolította el az alsó ruházatomat, majd azokat követte a felsőm, egyedül a melltartóm maradt. A jobb keze felcsúszott a mellemre és erősen megmarkolta, így melltartón keresztül még borzalmasabb volt…

Sikítozva ébredtem, a zokogástól rázkódott az egész testem. Hirtelen éreztem, hogy a derekam köré erős kezek fonódnak. Hirtelen, azaz ember ugrott be, akit az álmomban is láttam. Nem az, nem lehetséges! Gyorsan ültem fel a könnyeim törölgetve, de ez sem segített, mert féltem. Megbizonyosodtam róla, hogy csak Ryan az, aki mellett elszenderedtem. Sikeresen felébresztettem őt is. Aggódva nézett rám, majd visszahúzott maga mellé.

- Nyugi… - suttogta a fülemben, közben a sós cseppeket törölgette az arcomról. – Rosszat álmodtál? – kérdezi szelíden. Én csak csendben bólintottam.

- Nem akarok róla beszélni… - bújtam vissza hozzá, nem tudom miért, de megnyugvást találtam a karjaiban. Kezdtem benne bízni, bár még mindig nem beszéltünk – körülbelül minden szóba került - azt, hogy mi lesz, ha Harry megtalál, és ahogy ismerem nem sok, kell neki.

- Aludj… - simogatta a hátam, tőlem pedig nem kellett kétszer kérni, a szemeim lecsukódtak, a könnyeim még kicsit folytak, de nem sok kellett, hozzá, hogy el is álljon. Ryan lesz az én megnyugvásom… 

¤¤¤

LÉPJ BE A FACEBOOK CSOPORTBA!

02. chapter

Ryan szemszöge

Nem akartam én sem elhinni, amit láttam, mármint, hogy Bonnie él. Vagyis gondolom, hogy ő hiszen teljesen úgy néz ki, mint  évekkel ezelőtt csak annyiban más, hogy sokkal érettebb és nőiesebb mint akkoriban volt. Viszont eléggé barom vagyok, mi a fenének mondtam el Harry-nek? Nem akarom, hogy megölje, hiszen az, fog következni. Ismerem a göndört, nem fogja életben hagyni túlságosan gyáva, hogy szembenézzen a cselekedeteivel. Miért mondom ezt a legjobb barátomról, illetve a főnökömről? Egyszerű, én voltam ott minden egyes összeroppanásánál, ami Bonnie emlékétől volt. Nem tudja elviselni, hogy elutasította. Én is ezt tettem volna a lány helyében, hiszen tudta milyen Harry és azt is, hogy nem gyengülhet el. Bon-t én mutattam be Harry-nek, bár ne tettem volna, most nem lenne ez az egész hercehurca.

Miután kiszálltam Styles kocsijából azonnal neki álltam megkeresni a lányt, nem engedhetem, hogy baja essen. Nem tudom, miért érzem azt, hogy segítnem kell neki. Lehet, azért mert régen nekem is bejött, de a bugyuta haverom lecsapta a kezemről. Azon a környéken kezdtem furikázni, ahol megpillantottam és figyeltem is egy ideig. Nem volt már itt. Azonnal felhívtam egy rendőr haverom. Igen rendőr. Elméletileg tartanom kéne tőlük, de néha napján jól jön, ha van egy ilyen barát is a környezetemben. Bízom benne, hogy nem fog feldobni engem legalábbis. Bár én minden ügy után mosom kezeim. Néhányat csörgött be és már fel is vette.

- Hello Nick… - szóltam bele

- Nahát Ryan, rég jelentkeztél… - a hangjából le lehetett szűrni, hogy vigyorog

- Nyugiban voltam, viszont most elég kényes ügyben kereslek… - szinte a témára is tértem

- Harry-vel kapcsolatos? – sóhajtott

- Most nem… nekem kell néhány információ egy lányról. – mondtam lassan és érthetően

- Hm… rendben, mi kell pontosan? – kérdezte

- A neve Bonnie Rose Callen… elsősorban a címe kellene… más nem. – remélem, tud segíteni

- Értem, tudod tartani, vagy vissza hívjalak? – kérdezte Nick

- Várok, de siess, ha Harry találja meg előbb a csaj halott… - sóhajtattam

- Rendben még egy kérdés… Mikor született? – kicsit habozott a kérdésével, én pedig átgondoltam pontosan, hogy nehogy rosszat mondjak.

- 1985. május 15. – fogtam rövidre. Nick nem szólt percekig csak számítógép billentyűzetének a kattogását hallottam semmi mást. Bíztam a pasasban, hogy megtalálja nekem őt.

- Meg is van… - szólt bele tíz perc múlva – az ötvenhetedik utcában a harmadik tömblakást keresd, ott tuti meg kell, hogy találd… - mintha zavart lett volna

- Kösz a segítséget, ja és ez maradjon köztünk… - evvel le is tettem a telefont. Már csak egy van hátra, hogy elmenjek érte, vagyis hozzá és beszéljek vele. A telefonom a mellettem lévő ülésre dobtam és elindultam a címre, amit kaptam, tulajdonképpen nem is volt, olyan messze. A tömbházak előtt alig volt parkoló hely így nagyon nehezen találtam, de végül sikerült. Kiszálltam és megkerestem az a házat, amit Nick mondott.

1.

2.

3.

4. Megvan.

Kapucsengő volt szóval az ő nevét keresgettem. Hamar megtaláltam, épp meg is akartam nyomni de kijött egy idős hölgy az ajtón így szerencsére bejutottam. A kapucsengőn a tizennégyes mellett volt a neve, szóval gondolom, azaz ő lakása is. A négy emeletet kellett lépcsőznöm mire megtaláltam, azt a számot, amit kerestem. Kopogtattam párat az ajtón, mire kinyílt. Hirtelen nem láttam mást csak egy meglepő tekintetet.

- R…..Ryan…..

01. chapter

Harry szemszöge

Évek óta nem vagyok magam, pontosan azóta, hogy végeztem Bonnie-val. Hiányzik, de érzem azt is, hogy helyesen cselekedtem, hiszen rengeteg szenvedéstől megvédtem. De azért nyomaszt a bűntudat is, hiszen melyik, azaz elmebeteg, aki azért végez a szerelmével, hogy megvédje? Igen ez is csak én lehetek. Az is lehet, hogy magamtól akartam megvédeni, vagy csak önző módon magamnak akartam mindenét és ezért. Magam sem tudom a választ. Ha lehunyom a szemem, akkor még fel tudom idézni, elbűvölő mosolyát, gyönyörű tekintetét, selymes szőkés haját, de ami a legfontosabb azt a pillanatot, amikor kimondta először, hogy szeret. Szeret. Engem senki nem szeretett, se apám, se az édesanyám, még a nővérem is magamra hagyott. Emlékszem 12 éves voltam, a szüleim nem bírtak velem, pedig mindent megkaptam akár mit is kértem, csak épp a szeretettüket nem. Sarah-t imádták, minden iskolás rendezvényére elmentek, az enyémekkel ellentétben. Őt szerették, engem nem. Pedig mindenki azt mondta, hogy szeretnek, csak nincs rám idejük. Egy időben elhittem, de nem sokára rádöbbentem, hogy ez hazugság. Néha még elgondolkozom, hogy nem e én rontottam el valamit és azért. 16 éves voltam mikor beálltam egy csempész bandába, ott megbecsültek, hiszen mindent megcsináltam. Ekkor öltem az első embert is az életem során, mindenem remegett, féltem, hogy lebukok, de nem. A következő már simán ment nem beszélve a többiről. Hidegvérrel gyilkoltam, de mikor Bon-t öltem meg akkor más volt. Éreztem a mellkasomban egy súlyt, ami az óta is kísér, és nem szabadulok tőle. Képtelen vagyok magamnak megbocsátani.

A házam a nappalijában ültem és gondolkoztam, mint általánosságban, ha otthon vagyok. Felidéztem, újra és újra Bonnie-t. Szerettem, és ő is engem. De nem érdemeltem meg, túl jó nekem, talán ez a válasz arra, hogy megöltem. A gondolatmenetemből a telefonom a zökkentett ki. Felkaptam a dohányzó asztalról és elcsúsztattam a képernyőn a zöld kis telefont majd a fülemhez emeltem.

- Styles! – szóltam bele mogorván

- Ryan vagyok, híreim vannak főnök. – olyan kiismerhetetlen, volt a hangja.

- A raktárnál, fél óra múlva! – evvel bontottam a vonalat és felkaptam a kocsi kulcsot. Kiviharzottam a hatalmas városszéli lakásomból és a fekete sötétített Range Rover-emhez mentem. Szinte feltéptem az ajtaját, az idegességemet nem tudom hova tenni, egyátalán miért vagyok ideges? A motor felmordult mikor elfordítottam a kulcsot elindultam kikötőhöz, ahol a raktár van. Nem volt hosszú az oda vezető út, így a megbeszélt időre ott voltam. Ryan már várt. Leparkoltam a kocsival ő meg beszállt.

- Tehát? – néztem rá – Miről van szó?

- Nem halt meg mindenki a tűz tragédiában 6 évvel ezelőtt… - mondta a hangja talán zavart volt, nem tudom pontosan.

- Hogy mi? Az, hogy lehet a nagyszülők, Bonnie meghalt a szüleit meg autóbaleset érte.  Kimaradt volna még? – néztem rá hülyén

- Egy szőke hajú lányt láttam, néhány órája, hasonlított nagyon is Bonnie-ra… - Ryan kezdetektől fogva a legjobb barátom mondhatni a jobb kezem, ismerte Bon-t, jobban mondva általa ismertem meg.

- Az lehetetlen… - mértem fel a helyzetet, ő meghalt és mindenkit eltávolítottam, aki a családjába tartozott. – Rémek látsz… - sóhajtottam

- Komolyan beszélek Harry… - nézett komolyan, lehet, nem hazudik?

- Hol láttad?

- Az E Broadway és a Pike utca sarkánál… - mondta ki pár perc múlva

- Tud meg ki a lány, hány éves, honnan jött, mindent tudni akarok! – vágtam rá – Minél hamarabb! – tettem hozzá. Ryan bólintott és kiszállt a kocsiból. Rögtön elhajtottam mikor becsukta az ajtót, nem mentem haza, hanem kocsikáztam a városban egy kicsit. Nem tudtam mire vélni ezt az egészet. Ő meghalt, nem élhet, sőt még a családját elpusztítottam. Nem értem ezt az egészet.  Szeretem őt ez nem kétséges, de tudom, hogy meghalt, hiszen én öltem meg. Én. Délután öt körül járhatott már az idő, még mindig a városban furikáztam. Életben van...

Pontos úti célom nem, volt csak mentem amerre, épp jónak láttam. Így még a fejem is kiszelőztettem, ami nem ártott, mert nagyon ritkán hagyom el a házam. De azért ideje volt haza mennem a városhatár felé hajtottam, rengeteg piros lámpánál meg is álltam közben. Már az utolsónál vártam, hogy végre zöldre váltson, egy pillanatra fordítottam el a fejem a járó kellők felé és olyat láttam, amit egész életemben nem hittem voltam. Egy elbűvölő mosoly, egy gyönyörű tekintett és selymes szőke haj, az első gondolatom mikor megláttam őt. Megdörzsöltem a szemem, hogy biztosra menjek, de ott volt a tömegben. A dudaszó rázott vissza a valóságba, mivel a lámpa zöldre váltott így ne…kem is mennem kellett a mai nap emlékével. Nem lehet, hogy ő az. Végig ezen kattogtam.